Mire tanít a gyermekünk?

01. 10.

Életet adni a világ egyik legcsodálatosabb küldetése, ez avatja a nőt édesanyává. Hogy gyermekünkkel együtt mi is megszületünk új szerepünkben, szinte észrevétlenül megjelenik bennünk az a tiszta, selymes vágy is, hogy a lehető legjobbat adjuk magunkból annak a kis léleknek, aki tőlünk függ, bennünk élt, és általunk született. A vágy arra, hogy tanítsunk, utat mutassunk, kísérjünk és támogassunk. De mivel minden valódi kapcsolat szimbiózisban létezik, nekünk is gyermekünk lesz a legnagyobb tanítómesterünk, aki által fejlődhetünk, változhatunk, és egyre többek lehetünk. A szemébe tekintve mintha tükörbe néznénk, úgy láthatjuk önmagunk teljességét minden sallang, körítés, szépítés nélkül. Lényükkel tanítanak, általuk fejlődhetünk, teljesedhetünk ki, amennyiben nyitottak és megengedők vagyunk a változásra, amit magukkal együtt varázsoltak a mindennapjainkba.

Az a bizonyos felelősség..

Mikor egy nő életében először éli meg az áldott állapotot önmagában, megtapasztalhatja azt az édes, természetes érzést, ami végigkíséri egy életen át: nem vagyok egyedül. Ezt a semmihez sem hasonlítható összetartozást a felelősség érzete kíséri, ami pillanatok alatt önti el a leendő édesanyát, és költözik örökre a sejtjeibe. Tisztán emlékszem, amikor először éltem ezt át, hatalmas mosolyra húzódott a szám, és a szívemben mélyen tudtam, hogy teljesen mindegy, milyen életet éltem ezelőtt, már semmi sem lesz ugyanolyan. Mert nem lehet, mert egész egyszerűen nem kell annak lennie. Mindig ott fog rezegni bennem az a pluszenergia, ami a gyermekemért felel. Ami azért dolgozik bennem, hogy neki a lehető legjobbat, legtöbbet adjam és megvédjem minden rossztól. A döntéseimnek már nagyobb a súlya, már minden saját magam érintő kérdés az ő kis életére is kihat bennem. Régebben menekültem a felelősségtől, eszem ágában sem volt többet kérni belőle, mint amennyi kötelező volt. Most pedig – furcsamód – végtelen hála járja át a szívem, amiért érezhetem. Felelősséggel lenni boldoggá tesz, és minél többet vállalunk, annál boldogabbá, teljesebbé és bizony, szabadabbá is.

Megengedés – valóban olyan könnyű?

A fejünk tele van képekkel, gondolatokkal arról, hogyan akarjuk csinálni. Melyik út az, amelyiken lépkedni akarunk, amelyik szimpatikus nekünk, amelyikkel tudunk azonosulni, és melyik az, amelyik nem a miénk...

Éljük az életet azon elképzelések szerint, amiket kiválasztottunk magunknak. Aztán egyszer csak a sors megtanít arra, hogy végre megértsük és elfogadjuk: az egyetlen biztos dolog az életben a változás. Természetes, háborítatlan szülést terveztem. Arra vágytam, hogy a saját tempónkban, külső beavatkozásoktól mentesen dolgozhassunk lányommal a legelső útján. Könyveket olvastam, videókat néztem, tapasztalatokat cseréltem. Kristálytisztán élt bennem a kép arról, ahogyan meg szerettem volna élni a folyamatot. Aztán az Élet más kért tőlem. Más tapasztalást adott, máshogy segített. Tanítani kívánt, mégpedig az egyik legcsodálatosabb leckére. Akkor ott megállt az idő, elhalkult körülöttem minden, és én teljes lényemmel megértettem, mit jelent a jelenben létezni, mit jelent megélni és elfogadni a Pillanatot minden adományával együtt. Nem ítélni, nem címkézni, nem véleményezni. Alázattal fejet hajtani a Sors előtt, és azt mondani, rendben, itt vagyok. Történjen úgy, ahogy lennie kell, történjen úgy, ahogyan a legjobb. És csukott szemmel ráfeküdni a Sors óceánjának hullámaira, és hagyni, hadd vigyen, sodorjon az Élet. Letenni az irányítást számomra az egyik legnagyobb kihívás volt. Elfogadni, beengedni, megengedni anélkül, hogy változtatni próbálnék a történéseken. Anélkül, hogy foggal-körömmel ragaszkodnék az elgondolthoz, a tervezetthez. Azokhoz a képekhez, amelyeket az elmémmel vetítettem a lehetséges jövőm elképzelt vásznára.

A gyermeked megtanít arra, hogy elfogadd: van, amin nem kell változtatnod. Van, ami akkor is úgy van jól, ha te teljesen mást gondolsz róla. Van, hogy nem kell átaludni az éjszakát, bármennyire fáradtnak érzed is magad, van, hogy a könnyek nem fájdalomról mesélnek. Előfordul, hogy abban leled békéd, amiben sosem gondoltad volna, talán egy olyan helyzet elfogadásában, ami elől eddig menekültél.

A gyermeked megtanít arra, hogyan fogadd el az ő kis lényének független akaratát azzal kezdődően, hogy megengeded neki, hogy elváljon tőled, hogy a világra hozásával saját sorsot, saját utat, önálló lépéseket adsz számára.

A gyermeked megtanít arra, hogy az élet akkor ölel körbe minden selymességével, ha megengeded a változásokat, ha nyitott vagy arra, amit adni akar neked függetlenül attól, hogy te mit és hogyan képzeltél el.

A végtelen önzetlenség

Talán az egyik legőszintébb pillanat az életben, amikor egy friss édesanya először fedezi fel a tökéletes és feltétel nélküli önzetlenséget önmagában. Azt a mély, mindent elöntő érzést, amely azt súgja, hogy már egy másik kis lény igénye fontosabb a sajátjáénál. Mikor minden nehézség, lemondás eltörpül és teret kap az adni akarás vágya. Létjogosultságát veszti az ember saját kényelmének, akaratának megvalósulása, és helyére a másik létének kiszolgálása kerül, szinte bármi áron.

Persze mindig élt egy kép bennem arról, hogy micsoda erő rejlik egy édesanyában, ha a gyermekéről van szó, de megtapasztalni ezt szinte részegítő érzés. Azt vallom, hogy az ember (leánya), test, lélek, szellem és elme alkot egy egészet, bennünk minden mindennel összefügg, egymásra reagál. Így talán érthető, hogy az áldott állapotban megélt testi folyamatok hogyan hatnak a lelkünkre is, kiváltva azokat a reakciókat, amelyek beköszöntenek és a gyermekünk születésével helyet bérelnek életünkben.

Emlékszem, mikor az egyre gömbölyödő pocakomat simogattam, próbáltam megérteni azt a csodát, ami éppen a testemben zajlik. Azt a feltétel nélküli önzetlen óvást, adást, amivel a testem vigyázza a gyermekemet. Egy teljesen idegen lét elfogadása, befogadása, táplálása a szervezeten belül maga a csoda. Hogy az édesanya teste ilyenkor minden tápanyagot, ásványi anyagot, vitamint elsődlegesen a fejlődő kis életnek ad, megmutatja testi szinten azt, amit gyermeke születésének pillanatától kezdve az anyuka a lelkében is átél.

Habár legtöbbünket már átjárt a szerelem édes, mindent elsöprő érzése, imádjuk szüleinket, barátainkat, mégsem hasonlítható semmi annak az önzetlen szeretetnek a mélységéhez és milyenségéhez, amelyik a gyermekünkkel köt össze minket.

És végül van még egy jelenség, mely számomra talán a legmeglepőbb, de mindenképpen a legpozitívabb felismerés: az anyává válás megtanít arra, hogy mi nők, igenis össze vagyunk kötve, és mondhat bárki bármit, a sejtjeinkben van egymás segítése, támogatása kiváltképp, ha a gyermekkel kapcsolatos tapasztalásokról van szó. Imádtam ezt a tényt felismerni, imádom tapasztalni, kapni és adni! A segíteni vágyás is a szeretet egyik formája. Nemcsak az több tőle, aki kapja, de bizony az is, aki adja! Habár mi, friss anyukák sokszor érezzük magunkat fáradtnak, tanácstalannak, tehetetlennek, mégsem cserélnénk el ezt az új szerepet a világ összes kincséért sem. Elképesztő tanulási folyamat, melyre tökéletesen igaz, hogy nem a cél, hanem maga az út, ami igazán fontos.