Bal agyféltekén innen, jobb agyféltekén túl

04. 11.

Mindig hatalmas érdeklődéssel néztem azokat a művészeket, akik az utcán szinte pillanatok alatt papírra varázsolták az előttük ülő emberek arcmását. Lehetett idős vagy fiatal, férfi vagy nő, szinte mindegy volt: az arc vonásai egyszer csak megjelentek a papíron, majd a kép szinte megelevenedett. Nem csoda, hogy attól a pillanattól kezdve, amint értesültem a jobb agyféltekés rajzolás módszerének létezéséről, ki akartam próbálni azt.

Az előzmények

A jobb agyféltekés rajzolást népszerűsítő hirdetésekkel, plakátokkal, „előtte-utána” rajzokkal bizonyára már mindenki találkozott. Nem kevesebbet ígérnek ezek a reklámok, mint azt, hogy mindenféle különösebb kézügyesség nélkül megtanítanak szinte fotóminőségű arcot rajzolni. Akik kipróbálták, áradoznak róla, mások viszont szkeptikusan állnak a kérdéshez, mondván: valamennyien iskolai rajzórák százain vagyunk túl, s ha ennyi idő alatt nem sikerült belőlünk előcsalogatni a profit, minden bizonnyal most sem fog. Erre a kudarcra pedig felesleges még pénzt is áldozni, ugyanis a jobb „utána” rajzok valószínűleg olyanok munkái, akik vagy maguk is művészek vagy minimum rajztanárok. Népes tehát mindkét oldal tábora, azonban konkrét véleményt alkotni tényleg csak akkor érdemes, ha valamit személyesen kipróbálunk.

Nem új a nap alatt...

A Betty Edwards művész, rajztanár nevéhez fűződő módszer nem újdonság, több évtizedes múltra tekint vissza. Betty egy Los Angeles-i iskolában tanított rajzot, amikor arra lett figyelmes, hogy diákjai nagy része ugyanazzal a problémával küzd: nem tudja papíron megjeleníteni az előtte kibontakozó kompozíció formáit, hiába tudja szóban tökéletesen elmondani, mit lát. Betty Roger W. Sperry pszichobiológus munkásságát vizsgálva rájött arra, hogy nem a kézügyességükkel, hanem a látásmódjukkal van a probléma, ugyanis Sperry az emberi agyat kutatva felismerte: alapvetően két eltérő gondolkodásmódra vagyunk képesek. Agyunk egyik része inkább az elemző, verbális és a sorrendre figyelő, míg másik része a vizuális, észlelő gondolkodásra képes. Betty ezt próbálta meg átültetni a gyakorlatba olyan feladatokon keresztül, amelyek megdolgoztatják mindkét agyféltekét. Tapasztalatait és módszerét 1979-ben egy könyvben foglalta össze, mely azóta több tízmillió ember számára értelmezte újra a rajzolás fogalmát. Megállapította azt is, hogy mivel a látásmód a fontos, módszere egyaránt jó a bal- és a jobbkezesek számára.

A megfelelő helyszín

Egyértelmű volt hát számomra, hogy ki akarom próbálni a módszert, ám a legfőbb kérdés az volt, hogy hol. Mindenki másképp választ, számomra a legfőbb szempont az elért eredményeken, a „végzett” diákok fejlődésén túl az volt, hogy legyen valami plusz, ami miatt tényleg elhiszem, hogy komolyan veszik az ottani munkát. Banálisan hangzik, de igaz: ez a plusz nálam a pénzvisszafizetési garancia vállalása volt. Így találtam el a Művészházba, amely a valóban gyönyörű eredmények felmutatásán túl vállalja, hogy visszafizeti a tanfolyam árát, ha a három nap elteltével úgy érzem: a módszer számomra egyáltalán nem életképes. Ha pedig valaki ilyen kijelentést tesz anélkül, hogy ismerné a hozzá jelentkezők kvalitásait, akkor tudhat valamit. És csakugyan.

Vegyes társaság

A háromnapos tanfolyam első reggelén megismerkedhettem a csapat többi tagjával, akik között pszichológus, jogász, fotóriporter, marketinges, egyetemista, virágkötő, mérnök, asszisztens, közgazdász és középiskolás diák is helyet kapott. Voltak, akik azért jöttek, hogy fejlesszék a rajztudásukat, voltak, akik kikapcsolódni, önbizalmukat erősíteni vágytak, mások pedig arra voltak kíváncsiak (köztük én is), hogy a jobb agyfélteke fejlesztése hogyan változtat az ember életén. Ugyanis a módszer nem csak a rajzkészség megreformálására hivatott: új látásmódot, új tanulási technikát is oktat. Amikor a tanfolyamvezető rákérdezett arra, hogy kinek mekkora szerepet játszott eddigi életében a rajzolás, kiderült, ebből a szempontból is elég vegyes a társaság: van, aki egész jól elboldogul, és van, akinek a pálcikaember megalkotásáról is csak homályosak az elképzelései. Volt, aki amiatt jött, mert nem volt élet az addigi rajzaiban, más viszont szeretett volna túllépni azon, hogy „úgy rajzol, mint egy óvodás”.

„Többre vagy képes, mint gondolnád!”

Doszpod Kata, a Művészház megálmodója és vezetője nem hiába választotta ezt a mondatot a Művészház jelmondatául. Tudja, miről beszél, hiszen már gyermekkorában azt érezte, hogy a művészet vonzza, azonban édesapja akarata előtt meghajolva mégis inkább a közgazdasági pályát választotta. Döntését már a tanulmányai során megbánta, de később bebizonyosodott, hogy valóban nem jó helyen van. És akkor a sors elvezette egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra. Azonnal érezte, hogy megérkezett. Létrehozta a Művészházat, s azóta mindenkit arra buzdít, hogy merjen kilépni a komfortzónájából, és nagyot alkotni. Rövid az élet ahhoz, hogy azzal foglalkozzunk, amit nem szeretünk. Az általa választott mondat tehát különösen aktuális, hiszen hiteles forrásból származik, ugyanis mint mindennek, a rajzolásnak is az az alapja, hogy elhiggyük: meg tudjuk csinálni. Idézi Van Goghot, aki azt mondta: „Ha megszólal benned egy hang, hogy te nem tudsz festeni, akkor csak fess nyugodtan tovább, és a hang el fog hallgatni”.

Lépésről lépésre

Mielőtt hozzáfognánk a rajzoláshoz, megismerkedünk a jobb és a bal agyféltekénk működésének alapjaival. Kiderül, hogy óriási a különbség, ha a bal, illetve ha a jobb agyféltekénket használjuk. Ha a bal agyféltekénket hívjuk segítségül, akkor azt vehetjük észre, hogy görcsösen azt akarjuk rajzolni, amit látunk, míg ha a jobbat, akkor a vonalak válnak hangsúlyosakká. Megtudjuk, hogy a rajzolásnak három szintje van: amikor képről, amikor élő kompozícióról, és amikor emlékezetből rajzolunk. Ez utóbbi a legnehezebb kategória. A legfontosabb tanács tehát: ne akarjunk mindenáron „valamit” lerajzolni, kövessük inkább a formákat, árnyékokat, vonalakat, és próbáljunk ne figyelni a bal agyfélteke korrigálásaira.

Ám azért, hogy megtudjuk, ki honnan indul, szükséges két képet elkészíteni: egyik egy szemet, másik egy általunk választott arcot ábrázol, mindkettő egy-egy fotóról készül. Ezek lesznek az „előtte” rajzaink. És tényleg belead mindenki apait-anyait, hiszen nem akar szégyenben maradni, ez is tükrözi, milyen megtépázott önbizalommal érkeztünk. Meg kell hagyni, elég vicces alkotások születnek. Nagyon fontos – hívja fel a figyelmet oktatónk –, hogy soha ne másokhoz, hanem csak magunkhoz mérjük az elért eredményeket. Alkotásainkat összegyűjtik, és kezdetét veszi az utazás a jobb agyfélteke birodalmába sok-sok gyakorlattal, feladattal: megismerkedünk a HB-s és a B-s ceruzával, a radírokkal, a különféle árnyékolási technikákkal. Többünkben megfogalmazódik a gondolat, pedig mindenki különböző helyről érkezett: miért nem lehet ezeket a technikákat már az iskolában megtanítani, hiszen nem nehezek, és segítségükkel igazán szép eredményeket lehet elérni. Amikor a második nap délutánján újra elénk kerül a szemről készített fotó, már sokkal magabiztosabban fogunk a lerajzolásához. Kata többször felhívja a figyelmünket arra, hogy ne szemet rajzoljunk, hanem vonalakat és árnyékokat. Az elkészült művek döbbenetesek, hát még akkor, amikor az első nap készített „szemkép” alá kerülnek! A változás ordít, nem lehet nem észrevenni. Mindenki izgatottan várja a harmadik napot, amikor a portré „utána” része következik.

Rajzold újra!

A harmadik nap reggelén összefoglaljuk, mit tanultunk az elmúlt két napban. Jelentem: én a rajzolásról többet, mint addig egész életemben. Mások is így vannak ezzel. Már mindenki asztalán ott figyel a fénykép azt a pillanatot várva, hogy „átmászhasson” a rajzlapunkra. Mi tagadás: az előző napi szem-sikerélmények birtokában mindenki lelkesen fog a munkához. Mindössze két nap tanulás van a hátunk mögött, ám a rajzlapokon sorra jelenik meg Marilyn Monroe, Tom Cruise, Christina Aguilera és a sok civil. A kulcs a gyakorlásban rejlik; ami most még sok óra eredménye, az később már lényegesen lerövidül. Az árnyékolási technikák is finomodnak, ám az első lépés ezen az úton igazán inspiráló. Sajnálom, hogy ezeket a technikákat nem gyerekként tanultam meg, de akkor még nem igazán állt rendelkezésre ilyen tanfolyam, a mai gyerekek számára viszont igen, érdemes is őket minél hamarabb elvinni egy ilyen élményre. Fejlődési lehetőségük viszont a felnőtteknek is van: ha már jó barátságot kötöttünk a grafittal, a színes ceruzás jobb agyféltekés rajzolás során a színekkel is megismerkedhetünk a Művészházban. S mivel három nap alatt többet tanultam a grafitról, mint eddig egész életemben, állíthatom: a színeket sem ismerem, holott eddig is imádtam rajzolni, sőt imádom a színeket.

Útravaló

Zárásként Kata elmondja, hogy a rajzolást ne csak hobbiként, hanem terápiaként is használjuk, hiszen az önbizalmunkat is fejleszthetjük vele, sőt ha olyan személyt rajzolunk le, akivel konfliktusunk van, még az is elképzelhető, hogy más megvilágításba kerülnek a dolgok. Felhívja a figyelmünket arra, hogy legyen ez a tanfolyam annak a bizonyítéka, hogy bármire képesek vagyunk, csak gyakoroljunk, amíg az a bizonyos hang el nem hallgat a fejünkben. S ez nem csak a rajzolásra igaz.