„Na, ez egy zenekar!”

01. 24.
Vagy egy szólóprojekt? A Peter Kovary & The Royal Rebels valójában mindkettő
Szerző: 

Elkezdtek peregni előttem a Peter Kovary & The Royal Rebels nevű formáció Forever And a Day című videóklipjének kockái, és arra gondoltam: milyen jól passzol ez a classic rockstílus a frontember fizimiskájához. A tavalyi debütáló EP-jüket (Keepin’ On) és A Dal című televíziós műsorba benevezett új nótájukat (It’s a Riot) is meghallgattam, majd rögtön visszakerestem Kőváry Péter egyik korábbi internetes bejegyzését, amelyikben 2016 általa legjobbnak ítélt lemezeit sorolta. Elkezdett ugyanis érdekelni az ízlése. Ennél jobb visszaigazolás pedig aligha kell arra, hogy a Neo együttes volt gitáros-énekese megint egy figyelemre méltó produkcióba vágta a fejszéjét, vagyis a hangszerét. Na meg a mikrofonját, a dalszerzői és a produceri kreativitását. Jó hír: februártól itt a csapat első albuma, a Halfway Till Morning! Ebből az apropóból beszélgettünk a szerző-előadóval.   

Az előbb úgy fogalmaztam, hogy csapat, ezzel nyilván nem tévedtem nagyot. De te inkább önálló zenekarként vagy a szólóprojekted kísérőbandájaként tekintesz a Rebelsre?

Valahol a kettő között. Eddig ugyanis én szereztem az összes dalt, és magam menedzselem a produkciót, így a felelősség jó része az én vállamon nyugszik, és az ostor is rajtam csattan, ha valami nem oké. De legalább ilyen fontos, hogy stabil csapat álljon mögöttem, amelynek van neve, és amelynek a tagjai állandók. Mindig is tetszettek az olyan formációk, amilyenek, például, a Bruce Springsteen and the E Street Band vagy a Tom Petty and The Heartbreakers. Amikor van egy rögtön azonosítható szólóelőadó, aki mellett ugyanaz a megbízható banda muzsikál.

Királyi lázadók

Az említett nagyok előtt is tiszteleg a név, magyarul: Kőváry Péter és a Királyi Lázadók.

Így van, sőt a „Valaki és a Valakik” szerkezet használatát egyfajta utalásnak szánom arra, hogy stílusunk classic rock, hiszen főleg erre a műfajra jellemző már az ötvenes-hatvanas évek óta az efféle névadás. Olyan angol szavakban gondolkoztam az „és” utánra, amelyek jelentése a többség számára Magyarországon is érthető, és amelyek szépen hangzanak együtt. Sőt mivel olyan, hogy „királyi lázadó” elvileg nem létezik, ez az oximoron még izgalmas is!

Hogyan indult el ebbe az új zenei irányba Kőváry Péter…

Ösztönzenész vagyok, vagyis ösztönösen kezdtem el egymagam dalokat írni, amikor tavaly, a Neo együttest magam mögött hagyva zenekar nélkül maradtam. Önállóan alkottam a stúdióban, és amely dalokat rögzítettem, azok egytől egyig jó szakmai visszhangra találtak. Elkezdtem hát agyalni azon, hogyan lehetne az új nótákat színpadon is megszólaltatni.

…és milyen szempontok szerint kereste maga mellé a Királyi Lázadókat?

Egy-két régi cimborám neve rögtön beugrott, és rájuk valóban számíthattam. A többieket úgy kerestem, hogy már tudtam: az élő megszólaláshoz nem csak jó zenészek kellenek, de talán még fontosabb az emberi minőség. Mert hiába játszanak együtt vérprofik, ha a viszonyuk borzalmas. Mindkét verziót megéltem: profikkal „halál” hangulatban, és rossz zenészekkel barátságban nehéz megtalálni az egyensúlyt. És még valami: a zenekarnak legyen arca! Ne úgy nézzünk ki, mint civilek a pályán. Amikor gyerekként elkezdtem lelkesedni, például, a Rolling Stonesért, sokat számított, hogy tagjai tök jó fazonok. Rájuk néztél, és azt érezted: na, ez egy zenekar!

Classic rock mai hangzással

Úgy sejtem, ezek a tök jó fazonok is tehetnek arról, hogy a zene nyelve nálad az angol maradt. Nem bánod, hogy a dalszövegekben így nem használhatod ki a magyar nyelv gazdagságát?

Nem így fogom fel, bár tudom, hogy Magyarországon az tud igazán nagyot lépni, aki magyar nyelven ír. És az is igaz, hogy a világtrendek nálunk mutáns módon jelentkeznek, ez egy sajátos közeg. Hogy az angol egy kicsit hendikep, azt már a Neoval is tapasztaltam. Van egy szint, melynél feljebb csak magyarul juthatsz, én azonban világéletemben angolszász zenéket hallgattam. Nem utáltam, sőt tiszteltem a magyarokat is, de így alakult. Apukám zenéin – a Beatlesen, a Stoneson, a Led Zeppelinen – nőttem fel, míg a többiek az Eddán meg az LGT-n. Angolul is a dalszövegekből tanultam meg. A mai napig szívesen olvasom, kutatom a harmincas-negyvenes évek bluesos és a későbbi idők classic rockos angol szövegeit. Ami itthon hátrány, az külföldön előny: már most le vannak kötve az ausztriai és olaszországi koncertjeink, ahogy anno a Neoval is bejártuk a világot.

Említetted a rád jellemző ösztönösséget. Milyen arányban vegyül mindez tudatossággal, azaz mennyire nyúlsz vissza szándékosan a téged inspiráló régi muzsikákhoz?

Azt vallom, hogy ösztönösség nélkül elvész a hitelesség. Ha egy szerző mindent tudatosan akar létrehozni, akkor erőlködik, és ezt más is látja. Én nem figyeltem az irányzatokat, szimplán egy olyan lemezt akartam készíteni, amilyent már vagy húsz éve is megcsináltam volna akkori zenekarommal, a Rag Doll-lal, ha megvannak hozzá a technikai feltételek. Mert a kedvenceim már akkor is ugyanazok voltak, ilyen szempontból nem sokat változtam.

Az említett legendákon kívül még kiknek a hatása köszönhet vissza az új albumon?

Southern rock-, countrybandák is inspiráltak, vagy például fiatalkorom zenéi: a kilencvenes évek The Black Crowesa, Guns N’ Rosesa. De félreértés ne essék, nem akarunk avítt, öreges zenét játszani! Ma is van számunkra példaértékű muzsika, úgymint Wolfmother, Rival Sons, Blackberry Smoke és mások. Classic rock a miénk, de mai hangzással és mai körülmények közt.

A zene nem fekete-fehér

Arra a huszárvágásra, amellyel az elektronikus zenéről, illetve a DJ-karrieredről hirtelen rockra váltottál, a környezetedben és a közönség soraiban ki hogyan reagált?

Akik régóta ismernek, illetve figyelik a munkásságomat, azok nem lepődtek meg, mert tudták, hogy tinédzserként Békéscsabán – az öcsémmel, Kőváry Zoltánnal, aki ma a The Trousers nevű zenekart viszi, de volt az Amber Smith gitárosa is – ebben a műfajban indultam. 2003-ig indie rockot játszottam, akkor kanyarodtam el jó tíz évre más irányba, de gitáros-énekesként a Neoba is csempésztem némi rockos felfogást, főleg élőben. Ráadásul mellette hobbiból egy Rolling Stones-tribute együttesben alakítottam Mick Jaggert, és producerként is részt vettem rocklemezek készítésében. Azok érezhetik éles váltásnak az új irányt, akik DJ-ként kedveltek meg. Számomra a zene azonban sohasem csak fekete vagy fehér, diszkó- vagy rockzene volt. Most sem jelentem ki, hogy örökre felhagytam a popzenével, bár egy kicsit elegem lett belőle.

Nyilván „ezt-azt” rockerként is hasznosítasz az elektronikus, illetve a DJ-időszakodból.

A mostani album elkészítésénél rengeteget segített az a tapasztalat, amit a Neos évtized alatt a stúdiózásban, a produceri munkában szereztem! Nem is kell külső producert alkalmaznom.

Mindennapjaid mennyiben változtak azzal, hogy újra rockzenész lettél?

Azok ettől függetlenül is változtak, mert megnősültem, és született egy kisfiam. Igaz, már az „előző” életemből van egy nagyobb fiam is, de a Neoval – pláne DJ-ként – igazi zenészéletet éltem, rengeteget turnéztunk Európa-szerte. Ma már kötöttebb az életem, ráadásul a polgári hivatásomat is űzöm, félállásban jogász vagyok. A Rebelsszel is útnak indulunk hamarosan, tehát valamennyire visszatér az utazgatás a mindennapjaimba, de már nem olyan volumenben.

Átvitt értelemben, de A Dalban való indulásotok is felfogható egyfajta utazásnak…

Főleg, hogy oda eleve nem választanak be sok rockzenét, inkább a nagy ívű popballadák, a mai modern popdalok terepe a show, meg azé a kicsit népdalba oltott popzenéé, amit világzenének is neveznek. Az itthon periferikusabbnak számító műfajokból – rock, blues, esetleg jazz – csak néha akad mutatóba egy-egy. Mondhatni, brahiból jelentkeztünk, az esélytelenek nyugalmával, hogy egy kicsit felfigyeljenek ránk, erre ott találjuk magunkat a legjobb harmincban… Közben közeleg a Halfway Till Morning album bemutatója, szóval 2017 elég izgalmasan indul!