Önállóságra nevelés a szülők legnagyobb önismereti útja

05. 31.

Az önállóságra nevelés életkori sajátosságai mellett számos más tényezőt is érdemes figyelembe vennünk akkor, amikor tanítjuk gyermekünket. Sokszor ugyanis inkább gátlói (ha csak szeretetből is), mintsem segítői vagyunk a folyamatnak – vallja B. Szirtes Dóra, Ösztönanyu.
„A gyermekek 0-6 éves korban, az úgynevezett abszorbeáló lélek időszakában vannak, amikor egy „belső program” vezéreli, hajtja őket előre az önállóság felé vezető úton”- mondja B. Szirtes Dóra, Ösztönanyu, Montessori pedagógus. Úgy véli, a szülők feladata ebben a folyamatban az, hogy támogassák a kicsik törekvéseit: óvják őket, amikor arra van szükségük, és megcsinálják helyettük, amikor azt igénylik, közben folyamatosan mintát adunk.

Meglátása szerint a gyermek azonban csak akkor képes elsajátítani az önállóság felé vezető út egy-egy lépését, amikor készen áll rá és azt fogja magáénak tudni, ami éppen érdekli őt, ugyanakkor kiemelten fontosnak tartja a mintaadást is, hiszen hogyan tudnánk megtanítani neki bármi olyat, amit mi magunk se úgy csinálunk, ahogy tőle szeretnénk elvárni?

Montessori ebben is segít
„A gyermeknevelés a szülők legnagyobb önismereti útja, aminek során újra és újra szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy ha valami nem megy, először nekünk kell változtatnunk” – magyarázza a szakértő, hozzátéve, Maria Montessori megfigyelései sokat segíthetnek, iránymutató lehet például az, hogy megállapította a gyermekek úgynevezett érzékeny periódusait. Ezt két viselkedésformából ismerhetjük fel: a gyermek valamit rengetegszer csinál, magas ismétlésszámmal végzi (pl. mindig ledobja az ételt; állandóan lyukakba nyúlkál, stb.) vagy elmélyülten dolgozik valamin, koncentrál, kizárja a külvilágot (pl. a cipzár felhúzásával bíbelődik).
„Montessori szerint ezek egyfajta ablakok a gyermekek fejlődésében, amelyek során belső motivációból tanulnak meg valamilyen készséget, képességet, tudásanyagot vagy szabályt. Ilyenkor lehet őket a leghatékonyabban tanítani, ezeket lekövetve érdemes meghatároznunk azt, hogy az önállósodás mely területével érdemes foglalkoznunk” – hangsúlyozza ÖsztönAnyu. Hozzáfűzi, mindemellett a tapasztalat megszerzése is hasonló iránytű lehet a szülők számára, fontos azonban, hogy érvényesüljön az „akkor és ott” elv.
„Amikor valamit most tanul, és kéri, hogy mi csináljuk helyette, az egy kiváló tanítási helyzet, s egyben érzékeny periódus. Nem térítjük el az önállóság felé vezető úton, ha ilyenkor megcsináljuk helyette az adott dolgot. A gyermek ugyanis ilyenkor megfigyel, leköveti a mintát. Oda kell azonban figyelni ennek módjára. Szavak nélkül csináljuk, amit kér, hogy a verbális kommunikációval ne vonjuk el a figyelmét. Például elkezdjük mi a cipzár felhúzását, majd az utolsó momentumban visszaadjuk a lehetőséget neki, hogy ő húzza fel a cipzár végét” – hangsúlyozza.

Szabályok nélkül nem megy
A gyermekek alapvetően belső szabályok szerint működnek és mi is pontosan ezek miatt tudunk megbízni bennük. A szabályrendszer kialakítása azonban elengedhetetlen az önállóságra neveléshez, ez pedig minden esetben személyre szabott. Természetesen vannak azonban olyan kérdések, amelyek mentén tudatosan haladva megkaphatjuk a saját válaszainkat.
„Megfelelő a környezet vagy alakítanom kell rajta, hogy önálló lehessen? Elkényeztetem őt vagy segítem? Tudok változtatni az attitűdömön? Már tudta, most mégis azt kéri, hogy én csináljam. Elfáradt vagy fejlődési ugrása van?” – sorolja a kérdéseket Ösztönanyu, aki szerint érdemes öt dolgot megfogadnunk az önállóságra neveléssel kapcsolatban.
1. Nem segítünk, csak amikor kéri.
2. Nem beszélünk (tanítási helyzetben), csak amikor kell.
3. Nem elkényeztetjük, hanem támogatjuk.
4. Szigor helyett közös, életszerű szabályokat hozunk.
5. Megbízunk a gyermekünkben, elhisszük róla, hogy képes rá, hiszen csak így tudjuk őt önállóságra, s egyben gondolkodóvá nevelni.