Papírral, vagy anélkül?

06. 27.
Szerző: 

Lassan két éve merülnek alá velem gyereknevelési ügyetlenkedéseim mélységes mély óceánjába, miközben a gyerekvállalás előtti többnyire nulladik lépéssel kapcsolatban eddig csendben lapítottam. Most nem a „gyártási folyamatra”, mint nulladik és nélkülözhetetlen lépésre gondoltam. Az egy másik irodalom volna, és az újságosstandok felső polcain foglalna helyet.

Egy sokkal magasztosabb kérdés vetődött fel bennem, mégpedig: milyen családba érkezik szerelmünk gyümölcse? Afféle klasszikus, a törvény vagy az egyház által megszentelt frigyű pár életébe, vagy egy legalább annyira elkötelezett, de a papírfecniknek nem sok jelentőséget tulajdonító fajtáéba? Merthogy ez utóbbiból, mintha egyre több lenne. Egyszóval közös élet megesküdve, vagy amúgy – Fábry szerint – vadasan? Esetleg zsemlegombóccal?

Szerintem nincs az a kislány, aki életében legalább egyszer ne fantáziálna a habos és hosszú, királykisasszonyos ruháról és a nagy napról, ami kizárólag – persze ez csak a mesében van így – róla szól. Tehát, mi nők – mondjuk ki, Hölgyeim! – egyszer, valamikor az életünkben bizonyosan férjhez akartunk menni. Nekem például ez annyira tetszett, hogy meg sem álltam egynél.

Jó, persze elsőre én sem így képzeltem, de pillanatnyilag az is jó ötletnek tűnt. De amikor az ember elérkezik arra a pontra, és rájön, hogy az esküvő nagysága és gazdagsága semmiben nem befolyásolja a párjával töltendő évek boldogságfaktorát, addigra vagy megbölcsül, mint Buddha, vagy túljut egy-két ajtócsapkodáson.

Azt azért szögezzük le, hogy ítélkezni azok felett, akik úgymond hivatalos pecsét nélkül építik fel a kis vagy nagyobbacska családjukat, sem jogunk, sem jogunk – mondom megint –, tehát én sem teszem. Inkább csak megállapítom, amit a statisztikák is megerősítenek, hogy veszített a házasság intézményébe vetett hit az általános népszerűségéből. De még így is akadnak olyan ortodox típusok, mint én, akik rendre megpróbálták és azóta is próbálják ezt a klasszikus utat járni.

Ez utóbbi fajta párkapcsolat egyben azt is jelenti, hogy ez a két személy egyszer egy napon – van, aki többször is ugyanazzal az emberrel – egybekelt, és a választott párjának valamilyen eskü kíséretében igent mondott. És az addig vezető út? Nagyszabású tervekkel, Hencidától Bonchidáig folyó sárga lével, végeláthatatlanul hosszú gratuláló násznéppel és csillogó-villogó, díszes szertartással van kikövezve, legalábbis lányos elménkben. Egészen addig, amíg nem jön szembe a realitás, vagyis a pénztárca vastagsága.

Édesanyám lánykorában nagy divat volt – persze a szocializmus alatt nem nézték jó szemmel az egyházi esküvőt, nekik mégis volt ilyen –, hogy az eladósorba kerülő ifjú hölgyek az anyakönyvvezető előtt, maguknak varrott ruhában, két kósza tanú kíséretében, minden különösebb faxni nélkül kössék össze életüket szívük választottjával. Részben azért így, mert még egy családi ebédet sem tudtak volna kifizetni, akkora volt a szegénység.

Szüleim generációjának képein csinos, törpetűsarkúba bújtatott lábú hölgyeket, empire fazonú és térd alá érő, nagyon bátor színű, de nem feltétlenül fehér ruhákat, margarétából font fejdíszeket, bohém kalapokat látok a városi nőn. Vidéken akkortájt, persze, a szegénység ellenére is megtartották a klasszikus lagzik bájos és provinciális hangulatú családi hagyományait, ahol a fiatalok útra bocsátása volt az igazán fontos, és nem feltétlenül a szemkápráztató rongyrázás.

Az esküvők világa mindig is a divattal együtt alakult, változott, sőt megteremtette a saját aktuális trendekhez igazodó arculatát. Sőt ott vannak a hagyományőrző esküvők, amelyeket általában valláshoz vagy kultúrkörökhöz lehet kötni. Roma esküvőn még nem, de roma asszony születésnapi mega-giga buliján már többször is megfordultam, és ott, bizony, sokat meséltek nekem arról, miként zajlik egy klasszikus roma esküvő. Egy igazi roma lagzi célba veszi és lerohanja minden érzékszervünket. Szinte kibírhatatlan hangoskodással, zajjal, szemet zsibbasztó színkavalkáddal, valamint gyomrot tesztelő kulináris orgiával jár. A cigányoknál az esküvő kiemelten fontos családi esemény: ilyenkor van együtt az egész klán, aminek a romák zárt, összetartó közösségében rendkívüli jelentősége van. Tehát ha valamin biztosan nem spórolnak, akkor az a lakodalom.

Beszéljünk most inkább a nem kulturális vagy vallási gyökerű költekezésről, csak a sima egyszerű, „felvágunk, mert van mire” típusúról. Arról a fajtáról, amelyik a vígjátékok gyakori témája, s amelyikben a lányos apa a végén többnyire egy gyenge infarktussal kísérve szokta kiegyenlíteni a számlát a méregdrága esküvőszervező túlburjánzó és túlköltekező, abszolúte szükségtelen ötletmorzsái után. Itt, ahol pénz-paripa-fegyver rendelkezésre áll, az egyik legdrágább elemnek a menyasszonyi ruhának kell lennie, hiszen mégiscsak a viselője ragyogja be az ünnepi teret. Vannak, akik átrepülnek többször is az Egyesült Államok valamelyik jó nevű luxusszalonjába ruhát választani, mert az nyilván sokkal elegánsabb dolog. Akadnak olyanok is, akik csak Rómáig vagy Párizsig utaznak, ott viszont meg sem állnak valamelyik világmárka szalonjáig a méretre készülő kreáció kedvéért. Ők a minél nagyobb, minél drágább, annál jobb elvének hívei. Ott hintón vagy luxusautón érkezik a násznép, dizájner étkészletből fogynak a fogások, és annyit költenek vágott virágra, mint máshol egy egész esküvőre. A tortát emeletekben mérik, s ehető ékszerekkel díszítve valamelyik világhírű cukrászat műhelyében alkotják.

Aztán ott vannak az elutazók. A külföldön, tenger- vagy óceánparton, romantikusan és homokos talpakkal, napbarnított bőrrel, fehér lenvászonban vagy lágy esésű selyemben igent kimondani vágyók egyre bővülő tábora. Legalábbis az ismeretségi körömben egyre jobban dívik ez az esküvői modell. Itt a násznép nagysága csakis pénztárca vastagságától függ, hiszen ilyenkor elvárás, hogy az ifjú párral együtt ünneplőket a helyszínre is utaztassák és ott lakassák néhány napig, ha már ezt a szcenáriót álmodták meg maguknak. Vagy olyannyira maguknak, hogy csak ketten mennek, és helyben keresnek még akár tanúkat is, hogy igazán privát legyen a buli. Ezen viszont az itthon maradók szoktak megsértődni a „miért rajtunk kell spórolni?” gondolat mentén.

Persze léteznek közbülső, józanabb megoldások, ahol van is lagzi, de kicsi; nem igazán lagzi, de közös ünnep, és ahol megjelenhet a legfontosabb, legnagyobb kötődést jelentő emberek szűk magva, hogy osztozzon az eufóriában, hiszen közösen teljes(ebb) az öröm. Mi is valami hasonló utat igyekeztünk bejárni életünknek ebben a fontos pillanatában, amelyből minden eszközzel szerettük volna kizárni a nyilvánosságot.

Egy vidéki wellness-szállodában megtartandó rendezvénynek álcáztuk a szertartást. Úgy hívtuk meg a családtagjainkat, hogy nem is sejtették: esküvőre érkeznek. Azt füllentettük, hogy egy esti parti műsorvezető háziasszonya leszek, és a munkáért cserébe pár főre szóló hétvégi wellnesst kaptunk cserébe ellátással, szállással. Ezzel megoldottuk azt is, hogy legyen a vendégeinkkel alkalmi öltözet, de nem volt fontos, hogy életük outfitjében érkezzenek, a pillanatnak rólunk kellett szólnia. Még a férjem szülei és édesapám sem sejtette, hogy az este hatórás kezdés gyülekezője vajon miért olyan csekély létszámú, hiszen összesen végül 17-en lettünk, beleértve minket, a sminkes barátnőmet és az operatőr kollégámat is, aki szintén azt hitte, forgatni jön az esti rendezvényre. Családi mesterfodrász barátnőnk kedélyesen felajánlotta a délutáni wellnessezés után, hogy fésül nekem egy kontyot, ha akarom, bár nem hozott magával semmit, ezt én örömmel elfogadtam. Gond csak akkor volt, amikor a ruhámról érdeklődött a konty stílusát keresendő. Ehhez hasonló több banánhéj is tarkította a mi kis utunkat az anyakönyvvezetőig, melyeken elcsúszhattunk volna, de akrobatikus ügyességgel valahogy mindet elkerültük. Csak akkor derült ki a dolog, amikor vendégeink beléptek az addig zárt ajtós különterembe, ahol a nemzetiszínű szalaggal becsomagolt hölgy már széles mosollyal várta őket. Sírni és nevetni is láttam még a csapatot, amikor pár perccel később magunk is beléptünk a titkos terembe, s már akkor éreztük, hogy a szervezéssel jó döntést hoztunk. De hogy vajon a választással is, azt majd csak a múló idő fogja megválaszolni, mint mindenki másnál. Mi sem elsőre lettünk ilyen bölcsek, s azt gondolom, akármelyik utat válasszuk is a nagy nap megszervezéséhez, a végelszámolásnál kizárólag az a fontos, hogy az akkor kimondott igent, legyen kedvünk megismételni akár naponta, akár minden héten, és aztán még sok-sok éven át.