Reubl Tünde - „Az esőnek is tudunk már örülni…”

02. 11.
Szerző: 

A helyszín csalogató. Ősfák, formára nyírt örökzöldek, amerre a szem ellát. Szállodai kényelem, csendesen suhanó személyzet, barátságos fogadtatás. A törzsvendégeknek kijáró félmosollyal biccentenek minden itt megszálló vendég felé a sokat látott szakemberek, legyenek azok úszómesterek, fizikoterapeuták vagy konyhafőnökök. Akár egy wellnesshotelben, minden a tökéletes kiszolgálásról szól. Arról, hogy aki ott száll meg napokra, hetekre vagy akár hónapokra, annak ne terelje el semmi a figyelmét. Vagy mégis? Lehet-e csodálkozni azon, hogy egy ilyen idilli környezetben bizony gyakorta szökken szárba a szerelem a hely alkalmi lakói között. Mert ez a hely nem csupán tökéletes szálloda gördülékeny szolgáltatásokkal, professzionális csapattal, ideális környezettel.

Máshonnan nézve ez a hely olykor maga a pokol, a legkeményebb edzések helyszíne. Vér és verejték színtere. Otthona a honvágynak, a magánynak, a világtól szándékosan elzárt, ingerszegény és fókuszált munkának. Annak, ami arról szól, hogy az élsportoló itt tökéletesítse formáját világversenyről világversenyre. És akár bölcsője lehet a szerelemnek két, a világtól és így más emberektől is elzárt élsportoló között, akik hol máshol, mint egyéb esély hiányában itt esnek szerelembe akár egy életre szólóan. Ez a pokoli és valahogy mégis varázslatos hely: Tata. Az edzőtábor.

Így történt ez 2000 tavaszán az akkor tizenhét esztendős, ifjú tehetségként és a női tornászválogatott nagy reménységeként számon tartott Reubl Tündével, Tücsikével és az akkor huszonegy éves, már a reménység státuson rég túllépő bokszfenoménnal, Balzsay Károllyal is. Hogy elég volt-e egy pillantás? Sosem tudjuk meg, de annyi bizonyos: tizennégy éve sikerben és kudarcban, örömben és bánatban együtt értek négyfős családdá, egy olyan megbonthatatlan egységgé, akik képesek átvészelni a leginkább emberpróbáló sorscsapást is. Mert ez most kijutott nekik rendesen az elmúlt nyolc hónapban.

Álmatlan éjszakák, hideg veríték és Goggle

Tücsi, szerinted hány álmatlan éjszakád volt az elmúlt hónapokban?

Szinte csak az volt. Nem számoltam persze, de talán az utóbbi időben tudom csak lecsukni úgy a szemem, hogy nem gyötörnek borzasztó gondolatok. De tény, hogy nagyon kemény időszakon vagyunk túl. Túlzás lenne azt, mondani, hogy teljesen nyugodtak lehetünk ma már, hiszen az év elején még abban a hitben kezelték az orvosok Karcsit, hogy mononukleózisa van, ami aztán valós diagnózisnak bizonyult, de egy szemernyi javulást nem produkált a kezelések hatására. A rosszullétek csak fokozódtak két-három óránként negyvenfokos lázzal, hidegrázással, éjszakánkénti folyamatos ágyneműcserével a patakokban folyó hideg veríték miatt.

És mondd, mit tesz az ember, mit tesz egy feleség, ha minden addig ismert és többnyire működő megoldás, mint a hűtőfürdő, a lázcsillapító tabletta vagy a priznic egyszerűen nem működik?

Na, ez a legrosszabb. A tehetetlenség. Emlékszem, február elején egy pénteki napon annyira rosszul volt, hogy noha hétfőre kapott időpontot az orvoshoz, kikönyörögte, hogy hadd menjen be még aznap, mert nem éri meg a hétvégét.

Micsoda?

Igen, úgy jelentkezett be az orvoshoz, hogy ha nem tudják fogadni, nem fogja megérni a hétvégét.

Te Jóisten!

Nagyon megijedtem én is, de próbáltam elhessegetni a gondolatát annak, hogy mennyire komoly lehet a baj, noha az biztos volt, hogy további vizsgálatok kellenek.

 Jöttek az igazi gyötrelmek, gondolom...

Igen, először biopszia, majd szövettan – sok kellemetlenséggel, ahogy pakolgatták az idegeket a nyakában, hogy a nyirokmirigyhez férjenek –, és ahogy egyre mélyebbre mentünk a vizsgálódásban, egyre inkább körvonalazódott az esélye annak, hogy valami rosszindulatú folyamatról lehet szó. Emlékszem, ültünk egy másik rendelőben és a PET CT-re vártunk reggel, hogy elkészítsék, és akkor jött a telefon, hogy fáradjunk be a kórházba, mert megjött a szövettan eredménye. De mi mondtuk, hogy még a vizsgálatra várunk, erre ők, hogy nem baj, jöjjünk, majd itt mindent megbeszélünk. De Karesz mondta, hogy mondják inkább meg telefonon. Erre ők, hogy ezt nem szokták telefonon megmondani.

Jaj, futkos a hátamon a hideg...

Karesz mégis kikönyörögte, mert mondta, hogy ma nem tud bemenni. Na, erre nagy nehezen annyit mondtak, hogy rosszindulatú lymphoma. Letettük a telefont, egymásra bámultunk és azt mondtuk: na jó, de mi ez? Akkor jöjjön a Google. Lássuk, kivel állunk szemben! Karesz már úgy ment be a PET-re, hogy közölte, neki ez van, és ekképp vizsgálják az esetleges áttéteket.

Ekkora harcos volt mindig?

Összekapaszkodtunk, és amikor én voltam lenn lelkileg, akkor ő viccelődött, amikor ő tűnt nagyon fáradtnak a kemók vége felé, akkor én biztattam, hogy ebből kifelé jön, és meggyógyul.

Mikor tudtátok meg, hogy mekkora a baj igazán?

Amikor a kezelőorvosa, dr. Bátay Árpád azt is közölte, hogy áttétek vannak a lépben, a csontvelőben, a tüdőben és a teljes nyirokrendszerben, de ugyanakkor azzal is biztatott, hogy nyolcvanszázalékos a gyógyulási arány, és azt kérte, hogy fejben is így álljunk ehhez hozzá. Hát így kezdtünk bele, és Karesz is tette a dolgát két kemó között.

És azok alatt? Azokat hogy viselte, mennyire bántotta a hiúságát, hogy megkopaszodott, sőt minden szőr eltűnt róla?

A kemók eleinte elviselhetetleneknek tűntek. Volt olyan, hogy álltam mellette és azt vártam, mikor hívjam a mentőket, mert azt mondta, hogy kiszakad a mellkasa vagy szétrobban a szíve. Aztán, amikor mondták, hogy ez „normális” mellékhatás, már másképp álltunk hozzá. A kopaszság? Az nem zavarta igazán, és jóleső gesztusok is segítették ebben, mint amikor a KSI-s tanítványai a szigorú tiltása ellenére levágatták a hajukat kopaszra, és hennával a karjukra tetováltatták a nevét. Vagy amikor Madár üzent neki a búcsúmeccsén. Na, ezekbe is tudott kapaszkodni a nehéz pillanatokban.

„Az egyik rá sem bírt nézni, a másik szerint olyan volt, mint Hókuszpók”

És téged? Nem zavart a változás, hogy hova kopott el a jóképű férjed haja?

Hanna lányunkat zavarta a legjobban, ő két napig rá sem tudott nézni az apjára, míg a Kicsi, Jázmin két fejre puszi között csak annyit mondott: „hogyha oldalt is lenne hajad, Apu, olyan lennél, mint Hókuszpók”.

Mennyire fordítja ki az embert magából egy ilyen folyamat, egyáltalán feltettétek-e a kérdést, hogy miért veletek történik mindez?

Karesz mindig udvarias, nyitott, önzetlen és kedves férfi volt, nekem a Nagy Szerelem, aki humorral sok mindent át tudott vészelni, és erre itt szükségünk is volt. Most, hogy a kezelések hatására tünetmenetes lett, noha gyógyultnak még egy évig biztosan nem nyilvánítják, azért elgondolkodtunk sok mindenen. Például azon, mennyi fölösleges stressz érte a profi évek alatti egzisztenciális félelem miatt, és hogy azért remegett, vajon meg tud-e adni majd nekünk mindent.

„Elengedtem a vágyaimat”

Te hogy élted meg azokat az éveket, akár Németországban is? Nem zavart, hogy az egykori tornásztehetségből – abból a lányból, aki olyan minőségű és nehézségű gyakorlatokat tudott, amelyekkel, bizton állíthatom, ott lehettél volna a kínai világbajnokságon részt vevő magyar válogatottban – ekkorra „csak egy bokszolófeleség” lettél?

Én addigra már elengedtem a tornával kapcsolatos vágyaimat, inkább dühös voltam, hogy a számos térdsérülés és műtét megfosztott a nagyobb lehetőségektől. Végül 2oo3-ban vonultam végleg vissza, és bevallom: Hanna 2oo7-es születéséig nem is nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Németország mindenről szólt, csak nem a luxusról és a luxusfeleség státusáról. Sajnos mire Karesz már igazán tisztességes meccspénzt kaphatott volna, addigra már komoly anyagi gondok és egy, a közvetítésekből kiszálló tévétársaság jellemezte a kinti helyzetet.

Nos ha abból az időszakból sem tudtatok igazán építkezni a közös jövőtöket illetően – akár egzisztenciálisan, akár lelkileg –, akkor mennyire lehet nehéz a „hasznát” látni az elmúlt hónapoknak?

Ha hiszed, ha nem, a tapasztalatainkba építettük mindazt, amit ezalatt tanultunk egymásról. Álltunk mi már úgy is itthon pár éve két pici gyerekkel, hogy egyikünknek sem volt munkája. Abból is kijöttünk. Mostanra elsősorban Karesz lett még átgondoltabb, és a tárgyakhoz való viszonya is alaposan megváltozott. Eddig sem volt igazán fontos, hogy nagyobb autó vagy csillogóbb közeg vegye körül, mára pedig életünknek ez a része teljesen jelentéktelenné sorvadt. Mert régebben még Karesz is bosszankodott, ha cseperegni kezdett, ma meg úgy vagyunk vele, hogy az esőnek is nagyon tudunk örülni...

A frontvonalon: Balzsay Károly

A 35 esztendős egykori bokszfenomén junior- és felnőtt-Európa-bajnoki ezüstérmes volt, itthon hétszer állhatott fel a magyar bajnoki dobogó legfelső fokára. Amatőr pályája idején Sydney-ben és Athénban is tagja volt az olimpiai csapatnak. Professzionális bokszolóként huszonöt győztes mérkőzést vívott, ebből tizennyolcat fejezett be idő előtt, egyetlen döntetlen mérkőzése sem volt, és mindössze két vereséget számlált. A Bokszvilágszervezet (WBO) és a Bokszvilágszövetség (WBA) korábbi nagyközépsúlyú profi ökölvívó-világbajnoka nem csupán megszerezte, meg is védte címeit.

És aki társa, párja, támasza volt mindebben:

„Az én Tücsikémre már 15 éves korában felfigyeltem a tatai edzőtáborban, mert feltűnően szép és harmonikus jelenség volt már akkor is ez a gombafrizurás kislány. Két év múlva, szintén Tatán érkezett a legelső visszanézés tőle. Az első hölgy volt az életemben, aki olyan megértéssel viszonyult a sportolói pályámhoz, mint előtte soha senki. Türelmes és jó kedélyű ember, aki mindig olyan tartással jár, amelyiktől tátva marad az ember szája. Imádom a szőke tincseit, a kedvességét, a természetes szépségét, a józanságát, amelyekkel terelgetett a profi éveim alatt is. Csodálatos fészekrakó típus. Olyan nő, aki igazi otthont teremt, kellően szigorú és következetes a lányainkkal, született anyatípus. Azt sem bánnám, ha további lányokat szülne még nekünk. Akár ikreket is...”